Kész. Teljesen kész vagyok. Nincs kedvem semmihez. Fáj a hasam, és ég a szemem. De kit érdekel? Ebből elegem van, hogy állandóan nekem kell foglalkoznom a többiekkel. Ki fog velem foglalkozni, úgy igazából...? Miért vagyok állandóan egyedül? Miért vagyok állandóan egyedül, és miért nincs sosem velem az, akire a legnagyobb szükségem lenne? Miért nyávogok mindig? Miért húzza alá az összes szavamat az Opera? Miért nem értik meg elsőre, hogy nem? 

Nem tudom mit tegyek. De azt tudom, hogy sírni nem fogok. Azért sem. Egyszer csak észrevesznek, nem? Nem biztos. Csak remélni tudom. 

Na ennek is sok értelme lett...